Az 1948-as London Olimpia magyar bajnokai

pen | 2012-06-18  | 2 hozzászólás

• cimkék:
• London, 
• 1948, 
• olimpia 

Tweet

A brit főváros 1908 után másodszor 1948-ban rendezhetett nyári játékokat. Eredetileg Londonnak az 1944-es olimpia "jutott" volna, ám az - akárcsak a négy esztendővel korábbi is - a második világháború miatt elmaradt.

A világégést követő három békeesztendő elmúltával, 1948-ban azonban végül mégiscsak a brit fővárosban kerülhetett sor a XIV. nyári olimpiára, bár a sorszám közben kettővel "ugrott", miután a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) megtartotta az eredeti besorolást úgy, mintha a 40-es és a 44-es sportolói csúcstalálkozó is lezajlott volna.

Az első londonival összevetve persze jóval grandiózusabb esemény következett, amely azonban magában hordta a háborús időszak súlyos következményeit, mindenekelőtt a szegénységet. A játékok idején is folyt még a romeltakarítás, a bombázások nyomainak eltüntetése. Nem jutott pénz például olimpiai falu építésére sem, és a versenyzőket vagy kaszárnyákban, vagy - és ez jobbára a női "részlegre" vonatkozott - iskolai kollégiumokban helyezték el. Innen kellett, mivel a szállítás és közlekedés sem működött gond nélkül, olykor órákig tartó várakozás után a versenyszínhelyekre eljutniuk az érintetteknek. Mivel a briteknél még ekkor is jegyrendszer volt érvényben, számos csapat ennivalót is magával vitt.

A megnyitót a már akkor is híres Wembley-stadionban rendezték, és akárcsak négy évtizeddel korábban, 1948-ban is a brit uralkodó engedte útjára hivatalosan a játékokat. Jelesül VI. György király mondta ki a bűvös szavakat: "Az olimpiát megnyitom!".

A közel 90 ezer néző előtt sorra került ceremónián - amelynek részeként hétezer galambot röptettek magasba és huszonegy ágyúlövés is eldördült - ott volt a magyar csapat is, a háborús szerep sportbeli következményeként ugyanakkor Németországot és Japánt nem hívták meg Londonba, ahol ekkor még csupán megfigyelői státuszban voltak jelen a későbbi olimpiákon oly eredményes Szovjetunió delegáltjai.

Eredményhirdetés - magyar zászló nélkül

Az olimpia sztárjává egy holland kiválóság vált: a kétgyermekes anya, Fanny Blankers-Koen, aki nem kevesebb mint négy számban diadalmaskodott. Mint a távolugrás világcsúcstartója akár az ötödik aranya is meglehetett volna, de - mivel egybeesett a kettő - a "gödör" helyett a 80 méteres gátfutást választotta.

Biggyesszük ide: szerencsére, mert így az első helyet Gyarmati Olga szerezte meg, aki csaknem 570 centis ugrással bizonyult a legjobbnak. Akárcsak a termetre a legkevésbé sem óriás, viszont nagyon erős és főleg roppant technikás Németh Imre kalapácsvetésben, holott nem ő volt a legesélyesebb. Még akkor sem, ha az olimpia előtt alig egy hónappal világrekordot dobott a tatai edzőtáborban 59,02 méterrel. A Wembleyben ugyan csaknem három méterrel kisebbet produkált, de ez is bőven elég volt a diadalhoz a magyar csapat zászlóvivőjének, aki a piros-fehér-zöld színekben fellépők közül az első aranyat vehette át. Az eredményhirdetés azonban nem ment zökkenőmentesen. Az egyik felhúzó zsinór tudniillik elszakadt, és csak a megreparálás után, jóval az éremátadást követően vonták fel a győzelmi árbocra nemzeti lobogónkat.

A sportok királynőjéhez kapcsolódó másik magyar vonatkozású érdekesség, hogy a férfiak 4x100 méteres futóváltójában egy ideig - bár nem sokáig - a mi csapatunk joggal érezhette magát dobogósnak. Már pusztán azért is, mert a medálosztó ceremóniánál a mieink át is vették a harmadik helyért járó érmeket. Csakhogy az eredendően első, ám egy rossznak ítélt váltás miatt utóbb diszkvalifikált amerikai csapat sikerrel óvott. A zsűri helyt adott a tengerentúliak panaszának, visszaállította az "alapállapotot", az USA kvartettje lett az olimpiai bajnok a britek és az olaszok előtt, a magyaroknak meg - átmeneti birtoklás után - vissza kellett szolgáltatniuk a bronzérmeket.

Koros sikeremberek (is) a magyar csapatban

Amúgy nem csupán atlétáink tettek ki magukért: győzött a brit fővárosban - páratlan bravúrral megvédve ezzel az 1936-ban, Berlinben megszerzett, stílusosabban: a német fővárosban kivívott címét - Elek Ilona, a magyar sport első női olimpiai aranyérmese.

Ő - elárulható: 41 éves volt ekkor - hat asszót nyerve tőr egyéniben utasított maga mögé mindenkit, és így cselekedett a pályafutása egyetlen egyéni olimpiai bajnoki titulusát éppen Londonban kiérdemlő Gerevich Aladár is. A kardot módfelett elegánsan forgató, 1910-es születésű pengeművész hét győzelemmel lett a legjobb szólista a fegyvernemben, egyszersmind duplázott is, hiszen az általa fémjelzett csapat - benne még Berczelly Tiborral, Kárpáti Rudolffal, Kovács Pállal, Papp Bertalannal és Rajcsányi Lászlóval - a döntőben az olaszokat elpáholva szintén győzött.

Gerevich már 1932-ben is olimpiai aranyérmes volt a válogatottal, és évtizedeken át tartó pályafutása alatt - mindmáig abszolút legeredményesebb magyarként - összesen hétszeres olimpiai bajnokká avanzsált. Utolsó aranyát a kardcsapattal az 1960-as római olimpián, ötven esztendősen szerezte.

Ami azt illeti, nem volt már nagyon fiatal a birkózó Bóbis Gyula sem, de ez csöppet sem zavarta abban, hogy Londonban a sportági csúcsra érjen: közel a negyvenhez és harminc kilóval karcsúbban is két vállra fektette a nálánál 12 évvel fiatalabb svéd ellenfelét a szabadfogásúak nehézsúlyú - vagyis 87 kilogramm felettieket felvonultató - mezőnyének döntőjében.

A fekvő ellenfélből nem lett győztes

Másik nehézatlétikai sikerágazatunkban, az ökölvívásban is kiemelkedő állomásnak bizonyult a brit főváros. Merthogy ketten is nyertek a mieink közül: egyfelől a védekezni nemigen tudó, ezért aztán minden meccsét parádésan végigtámadó 54 kilós Csík Tibor harmatsúlyban "pofozta le" minden riválisát, aki csak elébe került a ringben, másfelől Papp László kezdte meg nagy ívű karrierjét londoni sikerével. A később a profik között is remeklő bokszzseni a középsúlyban, vagyis a 73 kilósok között vágott rendet, három olimpiai aranya közül az elsőt begyűjtve 1948-ban.

A dicséret azért jár ki kettejüknek külön is, mivel az ökölvívásban a pontozói elfogultság (már akkor is) érvényre jutott. Olyannyira, hogy a hazaiakat olykor egészen arcátlanul segítő ítészseregnek - a nyolcvanvalahány pontozónak és ringbírónak - mintegy háromnegyedét (!) ki kellett zárni a nyilvánvaló részrehajlás miatt. Meglehet, innen datálódik Papp Laci egyik híressé nemesült, és megannyi kiütésre alapozott mondása, amely szerint "fekvő ellenfelet még soha nem hoztak ki győztesnek"... Ő éppenséggel ezt a tételt egy angol, tehát hazai bokszoló példáján illusztrálta, aki az aranycsatában kis túlzással többet volt padlón, mint álló helyzetben.

Takács Károly sportlövészetben alkotott maradandót: az ötalakos gyorspisztolyos számban végzett az élen úgy, hogy ekkor már bal kézzel lőtt. Tudniillik tíz évvel korábban egy hadgyakorlaton felrobbanó gránát leszakított a jobb kézfejét. Ezek után tanult meg a másik kezével lőni, és lett belőle Londonban olimpiai bajnok. Hogy aztán ötkarikás sikerét 1952-ben, Helsinkiben megismételje, de ez már egy másik történet.

A gumiember, aki gyárkéményen is gyakorolt

Viszont nagyon is az 1948-as játékok tényeihez tartozik, hogy megszületett - a sorban utolsóként - a tizedik magyar olimpiai aranyérem is a gumiembernek becézett Pataki Ferenc jóvoltából, aki a tornászok között, műszabadgyakorlatával hódította el az első helyet.

Az előélet persze ez esetben is számított, tinédzserként ugyanis cirkuszi artistaként kezdte a szakmát, hogy aztán tömegeket borzasszon el olyan élőben bemutatott "szabad gyakorlataival", mint amilyen - miután fogadást kötött rá - a kézen állás volt háztetőn vagy éppen gyárkéményen.

Az olimpián elegendő volt talajgyakorlatát előadnia ahhoz, hogy a pontozók is rá "fogadjanak". Az ő győzelmével lett teljes a 128 versenyzőt felvonultató magyar csapat londoni diadalútja: a tíz aranyhoz még öt ezüst és 13 bronz is társult, minden idők egyik legeredményesebb ötkarikás szereplésének bizonyítékaként. Magyarország az éremtáblázaton az ötödik helyen végzett, a nem hivatalos pontversenyben pedig - az első hatban végzetteket értékelő számítás alapján - a negyedik lett.

Vállon vitték a magyar hősöket

A teljesítmény értékét önmagában minősíti, hogy - szemben az első londoni olimpia számaival, amikor is 22 nemzet 2035 versenyzője vetélkedett 110 versenyszámban - az 1948-ason a földkerekségnek már 59 országából 4104 sportoló küzdött meg 136 versenyszámban a minél jobb helyezésért.

Ha az 1952-es helsinki csúcsprodukció (16 arany, 10 ezüst, 16 bronz, illetve harmadik hely az érem- és a ponttáblázaton) hazai fogadtatásához teljesen nem is mérhető, azért a Londonból megérkezett magyar csapatnak is jócskán kijutott az ünneplésből. Az egykori krónikások beszámolója szerint a Keleti pályaudvarnál több tízezren várták Papp Laciékat, a Rákóczi úton megállt az élet - a forgalom mindenképp -, és a vállukon vitték az emberek London magyar hőseit a Nemzeti Színházig.

Forrás: MTI/Jancsó Kornél
Képek: dailymail.co.uk, stephensliberaljournal.blogspot.hu, nemzetisport.hu, ego.nolblog.hu