Az eső-ember

Futni könnyű. Csak teszed a bal lábad a jobb elé és így tovább. Na de mit tehet az, akinek két bal lába van? (Cikkünk Scott Kerman írása alapján készült)

Scott vagyok, egy igazi eső-ember. Futásaim során ugyanis állandóan esek-kelek. Mikor elkezdtem a futást, még ritkábbak voltak a balesetek: egyszer-egyszer megcsúsztam egy jégfolton vagy elbotlottam egy kiálló gyökérben az erdőben, mint mindenki. Akkoriban, ha egy friss horzsolással vagy véraláfutással tértem haza, a feleségem csapot-papot otthagyva sietett a gyógyításomra.

Ahogy múltak az évek, az esések száma egyre csak nőtt. Megbotlottam minden kiálló utcakőben, elcsúsztam a vizes faleveleken, beleléptem a kátyúkba. Ha egy újabb sérüléssel tértem haza, a feleségem még mindig aggódott, de már főként azon, nehogy összevérezzem a szőnyeget.

A családom és barátaim kérlelni kezdtek, hogy hagyjam otthon a walkmant, nézzek a lábam elé, és nem bámészkodjak annyit futás közben. Nehezen értették meg, miért csinálom az egészet. Hogy én egyszerűen imádok futni, és ebbe egy-két esés bőven belefér. A futás tett engem magabiztossá, segített előbújni a csigaházamból, megtanított igazán élvezni az életet. És különben is: aki sokat esik, még nem biztos, hogy rossz futó!!

Sajnos a dolgok egyre rosszabbá váltak. Gyakran keveredtem kínos helyzetekbe nyilvános helyeken. Egyszer egy étterem zsúfolt terasza előtt estem egy akkorát, hogy a walkman lerepült a fejemről és apró darabokra tört. Máskor egy téli futás alkalmával megcsúsztam egy jeges domboldalon, és 25 métert szánkáztam lefelé, míg végül egy tóban
landoltam. Kétségtelenül egyre nagyobb veszélyt jelentettem magamra.

Végül a családom megelégelte a dolgot, és kezükbe vették az irányítást. Testi épségem megőrzése érdekében vásároltak nekem egy élethosszig szóló bérletet egy ftnessz klub fedett futópályájára. Csak a családom iránti szeretet tudott rávenni, hogy megalkudjak a rekortánpálya és az állandó orvosi ügyelet nyújtotta biztonságos környezettel. Persze néha még feltámad bennem a vágy egy erdei ösvény, egy macskaköves utca vagy az őszi avar láttán, de ilyenkor erőt veszek magamon, ahogy egy gyógyulófélben lévő eső-emberhez illik, és rávetem magam a rekortánra… 

Forrás: Scott Kerman Runners Worldben megjelent cikke