Wasatch 100

pen | 2009-04-21  | 24 hozzászólás

• cimkék:
• Wasatch 100, 
• Greg Hanscom, 
• terepfutás, 
• futóverseny 

Tweet

A Wasatch 100 jelmonda: „Száz mérföld menny és pokol". A Wasatch 100 egy száz mérföldes terepfutóverseny, mely a Sziklás-hegység egyik legszebb vonulatán, a Wasatch hegységen vezet végig. A 161 kilométer során a futók 8200 méter felfelé és 8000 méter lefelé szintet teljesítenek. A szintidő 36 óra. Greg Hanscom úgy döntött, belevág.

Greg szavait egyre nehezebben értem. „Egyik láb a másik elé" motyogja magában. Most már egy ideje elismétel mindent amit mondok neki, mintha azt remélné, hogy ettől jobban rögzülnek majd az agyában a szavak. Már 14 órája fut, de még csak féltávnál jár a Wasatch Front 100-on. Én a Lamb Kanyonnál csatlakoztam hozzá, a verseny 86. kilométerénél, amikor sötétedni kezdett. Hosszú éjszaka vár ránk. Ahogy elkezdünk felfelé kapaszkodni egy meredek kaptatón, odaadok Gregnek egy banánt. „Ó, nem, nem megy." „Dehogynem." - mondom, és lehúzom banán héját, majd odatartom Greg orra elé. „Ez egy banán Greg. Ez energia. Ez erő. Greg, meg kell enned ezt a banánt." És mielőtt nemet mondhatna, betolom a szájába. „Ez az. Egyszerre csak egy falatot."

Greg Hanscom nem a férjem. Még csak nem is a legjobb barátom. Ő a küzdőtársam. Ő tanította meg nekem, hogy van olyan erőfeszítés, amikor a „csillagokat látok" kifejezés nem csak képletesen értendő. Először 2004-ben egy sífutóversenyen találkoztunk. Greg bemutatkozott a rajtnál, és egy darabig együtt haladtunk. Amikor észrevettem, hogy kezd fáradni, iramot váltottam, és sikerült ellépnem tőle. Bár szinte égett a tüdőm, tartottam a tempót. A cél előtt még meg kellett másznunk egy rövid emelkedőt. Éreztem, ahogy Greg zihálása egyre közelebb ér hozzám, így összeszedtem az utolsó csepp erőmet is és belöktem magam a célba. Hányingerrel küzdöttem, de közben csak arra tudtam gondolni, haver, ez király volt!

Ekkor kezdődött baráti versengésünk Greggel. Azóta néhány versenyen megvert engem, máskor én értem be előtte a célba. De nem az eredmény a lényeg. A lényeg az, hogy együtt sokkal keményebben nyomjuk, mint amire külön-külön képesek lennénk. Futásnál is így van ez. Azért futunk, hogy szenvedjünk, mert a szenvedéstől érezzük, hogy életben vagyunk. Sokan képesek addig hajtani magukat, amíg már fáj. De ahhoz, hogy igazán megtapasztald a képességed határait, a melletted futó vagy a hátad mögött lihegő küzdőtársra van szükség.

És pont ezért vagyok most képes - ahogy kísérem a támolygó Greget - elmondani neki, milyen remekül néz ki, milyen jól csinálja, és mennyire lényegtelen az a lüktető fájdalom a lábizmaiban. Nem azért jöttem Utha-ba, hogy csillapítsam Greg fájdalmát. Azért jöttem, hogy kényszerítsem, csinálja végig ezt a nevetséges dolgot, amit elkezdett.

Greg a környéken nőtt fel, jól ismeri ezeket a hegyeket. Itt vált futóvá. Eleinte úgy tekintett erre a versenyre, mint egy hazatérésre, egy lehetőségre, hogy megtapasztalja képessége határait a hegyek között, amiket szeret. Aztán, ahogy a verseny időpontja közeledett, úgy vált lassan ez a futás egyfajta búcsúvá. Greget családi kötelességei elszólítják a környékről, és ahova feleségével és kislányával elköltözik, ott nem lesznek hegyek, nem lesznek erdők, csak a város és a sok beton. Szüksége van erre az utolsó futásra a kedvenc hegyei között, hogy nyugodt szívvel itt tudja hagyni őket - és megkért engem, hogy segítsek neki.

Kevés futó képes egy 100 mérföldes versenyen egyedül végigmenni. Legtöbben regisztrálnak pár kísérőt is, segítőket, akik vállalják, hogy végig kísérik őket a verseny egyes szakaszain, bátorítják, támogatják, és igen, ha szükséges, seggbe is rúgják őket.

Gregnek összesen öten segítettünk ezen a versenyen. Greg édesapja, Dave, aki maga is jó terepfutó és nagyon tapasztalt kísérő, adott nekünk pár jó tanácsot: „A frissítőállomás olyan, mint az autóversenyen a depó: egy ember a kulacsokat tölti, egy a futót eteti, egy pedig leülteti, megnézi a talpát és tiszta zoknit és új cipőt húz rá. Jól jegyezzétek meg Greg rajtszámát, mert az arcát lehet, hogy nem fogjátok megismerni. Futás közben figyeljetek oda, hogy igyon eleget. Hogy rendszeresen álljon meg pisilni. Ha összevissza kezd beszélni, etessétek meg. El fog jönni az a pillanat, amikor Greg majd fel akarja adni. Nekünk az a feladatunk, hogy erről lebeszéljük. Még ha félholtnak is tűnik, az nem jelenti azt, hogy nem képes befejezni a versenyt."

Ahogy Greg közeledett a Big Mountain frissítőállomáshoz, Dave szavai jutottak eszembe. Greg optimista időtervéhez képest már késésben volt, és mi türelmetlenül vártuk, lestük az állomáshoz vezető utat. Végre feltűnt, de a mozgása torz és merev volt. A fehér pólója barnává változott a portól és földtől. „Hú, ez nagyon hosszú volt. Nagyon hosszú." - mondta és lerogyott a kempingszékbe. A combizmaira panaszkodott, amik iszonyatosan fájtak. Elmondta, hogy a kezdők hibájába esett: a tervezettnél gyorsabban kezdett és az első nagy lejtőn túl erős tempóban futotta. Ez pedig kikészítette a lábait.

Az arcán lemondás tükröződött, mintha csak egy szóra várna tőlünk, hogy vessünk véget ennek és elterülhessen az autóban. Ehelyett mi a betanult rutin szerint kezdtünk vele foglalkozni: és megtöltöttem a kulacsait, Kristen megetette, Dave új zoknit meg cipőt húzott a lábára. És már útnak is indítottuk őt Kristen kíséretében.

A következő frissítőállomáshoz autózva mindannyian nagyon idegesek voltunk. Azon gondolkoztam, vajon milyen állapotban ér majd ide Greg. Vajon hagyjuk, hogy kiszálljon, ha azt akarja? Innentől jönne az én szakaszom, az egyik legelhagyatottabb része az egész útvonalnak. Mi lesz, ha elindulunk, és Greg a semmi közepén összeesik? Úgy döntöttünk, tanácsot kérünk az állomás személyzetétől.

Szerencsénkre pont ott volt a verseny egyik legtapasztaltabb kísérője, Errol Jones, aki a következőket tanácsolta: „OK, szóval vannak olyan dolgok, amiről nem szabad hagyni, hogy panaszkodjon: a talpa, a vízhólyagok, a gyomra, a combizma. Az egyetlen dolog, ami ok lehet a kiszállásra, az a komoly sérülés: például ha kiment a térde. Azt akarjátok, hogy végigmenjen? Akkor nem hagyhatjátok, hogy baromságokra panaszkodjon nektek. Fáradt? Hát persze, mindannyian fáradtak vagyunk. A futó szarul néz ki és úgy is érzi magát. Neked viszont azt kell mondanod: „Dehogyis, remekül nézel ki, nagyszerűen csinálod." Mindet be kell vetned. Ha hagyod túl korán kiszállni, azt később mindketten megbánjátok majd."

Amikor megláttuk Greget fájdalmas mozgással, lassan közeledni a frissítőállomáshoz, Dave-et elhagyta az ereje. Fia fájdalmát látva úrrá lettek rajta az apai érzések. Még mielőtt Greg odaért volna hozzánk, bocsánatot kért tőlünk, hogy ilyen messzire eljöttünk a semmiért, mert,mondta, Greg most kénytelen lesz feladni a versenyt. Én azonban még nem adtam fel a reményt. „Itt az idő, hogy elővegyük a nadrágot." - mondtam, leállítva Dave-et.

Dave pár évvel korábban a 60. születésnapján egy közös futásra indult Greggel és Billel. Dave egy sárga-fekete csíkos futónadrágot és ugyanilyen pulóvert húzott magára, és ahogy belefújt a szél, úgy nézett ki, mint egy hatalmas dongó. Míg Greg és Bill tréfálkoztak rajta, Dave elhúzott mellettük. A dongó maga mögött hagyta a futókat. Ezt a csíkos nadrágot Dave elhozta a versenyre.

Amikor Greg odaért a frissítőpontra, beleroskadt a kempingszékbe és sóhajtozni kezdett. Kristen elmondta nekünk, hogy a combjai teljesen beálltak, alig tudta rávenni, hogy próbálkozzon a futómozgással. „Hát srácok, ez sz@r. Össze vagyok törve. A combjaim. A combjaim nincsenek jól." - mondta Greg a fejét rázva. Felhúzott szemöldökkel rám nézett, mintha azt akarná mondani: Ugye te se akarod ezt igazán végigcsinálni? Eszembe jutottak Jones mondatai. Greg panaszai nem voltak súlyosak. Egyszerűen elfáradt, úgy érzi eljutott a saját tűrőképessége határaihoz, és most a mi feladatunk meggyőzni őt arról, hogy ezek a határok nem is léteznek.

„Remekül nézel ki." - hazudtam. Halványan elmosolyodott. „Nálam van a titkos fegyvered" - mondtam, és átnyújtottam neki a sárga-fekete csíkos nadrágot. „Nem indulunk el, amíg ezt fel nem veszed. Ennek a nadrágnak ereje van. A hatalmas dongó erejével segít majd téged." „Jaj, ne, a nadrág!" - vigyorodott el Greg. „Greg, most bíznod kell bennem. Most fájnak a lábaid, de ha megyünk tovább, idővel jobb lesz. Megígérem." Még elég sokáig traktáltuk a szavainkkal Greget, és belediktáltunk egy tányér húslevest meg egy pulykás szendvicset is.

„Na jó, menjük!" - adtam ki a parancsot. „Nem tudok futni." - mondta Greg. „OK, akkor gyalogolunk!" - válaszoltam. 13 kilométer várt ránk a következő frissítőig, benne egy meredek emelkedő és egy nagy lejtő. Az első 6 kilométeren egy fenyőerdőben haladtunk. Greg néhány lépésenként sóhajtozott. „Greg, sose becsüld alá a dongó erejét!" mondtam neki. „Dongó, dongó" - ismételte Greg, és később elmesélte, körülbelül itt jött el az a pillanat, amikor a teste már nem a saját agyának az utasításait követte. Nekem engedelmeskedett.

Éreztem, ahogy a sötétben az imbolygó fejlámpa fénycsóvákat követve Gregen lassan teljesen úrrá lesz a fáradtság. Ezért elkezdtem beszélni. Kérdezgettem a gyerekkoráról, és ő mesélni kezdett. Az első csókról, a gyerekkori barátjáról, és közben kicsit erőre kapott.

Nagy sokára megérkeztünk a következő ponthoz. Éjjel negyed kettő volt. Négy óránkba került megtenni a 13 kilométert. Bill - jó barát és maga is sokszoros teljesítő - várt minket a ponton, meleg ruhával, kávéval, és bölcs szavakkal. Ketten bizonygattuk ismét Gregnek, milyen jól néz ki és milyen remekül csinálja. Meg sem kérdeztük, hogy akarja-e folytatni. Muszáj. Mielőtt elindulunk, Bill halkan megjegyzi, hogy fel kell gyorsítanom a tempót, mert vészesen közel vagyunk a szintidőhöz. 23 kilométer vár ránk a következő pontig, a verseny egyik legelhagyatottabb szakasza.

Komótosan haladunk, sűrű erdőn majd egy kis mezőn keresztül. Greg technikai szünetet tart, én pedig leülök az út szélére. Most érzem először, hogy kicsit elnehezültek a lábaim, jólesik a pihenő. Felnézek az égre, és hihetetlen nyugalom áraszt el. A normális emberek ilyenkor otthon alszanak. Csak én vagyok itt, meg a Tejút meg a farkasok. Egészen otthon érzem magam ebben a titkos éjjeli világban. Lassan elérjük a 108. kilométernél lévő frissítőállomást, ahol tábortűzzel és forró csokoládéval fogadnak minket, kész csoda itt az erdő közepén. Nem maradunk sokáig, indulnunk kell tovább. Nehezen telik az éjszaka.

„Minden futó jobban érzi magát a második napon." - mondta nekem Jones, és igaza volt. Végre valahára lassú derengés kezdődik keleten, és mintha a nappal együtt Greg életereje is visszatérne. A lépései gyorsulnak, és újra tud mosolyogni. Közel 11 órája gyalogolok-futok Greggel. A következő frissítőpontnál én kiszállok. Már nagyon várom a pontot, a lábam kikészült, a forgóim minden lépésnél jeleznek.

Végre odaérünk, Greget átvették a többiek, én pedig bemásztam Dave autójába. Hamarosan Dave házába értem, ahol ájult álomba merültem. Órák múlva telefoncsörgés riasztott fel: Greg után érdeklődnek. Szétküldtem pár sms-t és idegesen vártam a választ. Végre megcsörrent a telefonom, Dave volt az. Ő vállalta be az utolsó 27 kilométeres szakaszt Greggel. „Minden OK. Greg meg fogja csinálni. Lehet, hogy kicsúszik a szintidőből, de be fog gyalogolni a célba. Teljesíteni fogja a távot!" Felugrom az ágyon és a levegőbe bokszolok örömömben.

A célban, amíg Greget várom, elöntenek az érzelmek. Tegnap még nevetségesnek gondoltam ezt az egész vállalkozást, és nem értettem, miért is hagytam magam belerángatni. De aztán jött az én szakaszom és az éjszakai közös küzdelmünk, ami mindent megváltoztatott. Elhittem, hogy egy futónadrággal és a barátság erejével a lehetetlen is lehetséges.

Türelmetlenül nézem a sarkot, ahol Gregnek fel kellene tűnnie. Helyette viszont csak egy telefont kaptam: Greg autóban ül és 30 percen belül ideérnek. Alig akartam elhinni. Hát mégsem sikerült.

Dave később elmesélte, hogy már majdnem odaértek az utolsó ponthoz, amikor megszólalt a szintidőt jelző duda. 30 másodpercen múlt, hogy lemaradtak róla. De a szabály az szabály, a pontról Dave könyörgése ellenére sem engedték őket továbbmenni.

Greg 150 kilométert (93 mérföld) teljesített a távból. De ez sem változtat azon a tényen, hogy végigcsinált egy hihetetlen kemény futást, és bebizonyította magának, hogy képes megfelelni egy ilyen kihívásnak.

Néhány héttel később kaptam egy lapot tőle. Megköszönte a 11 órányi és 44 percnyi kíséretet, a banánt, a forró csokit, a napfelkeltét, és azt, hogy töretlenül bíztam a dongó erejében. „Azt tanultam meg tőled, hogy a barátaink tesznek erőssé minket, és hogy a hegyekben midig vigasz és jó társaság vár." - írta.

Greg és édesapja

Greg a szerző és a dongó nadrág

Képek a versenyről

Forrás és képek: RW, http://www.wasatch100.com/; http://www.wowasatch.com/