Tarahumarák – a futó indiánok

pen | 2009-03-22  | 15 hozzászólás

• cimkék:
• Tarahumara, 
• indián, 
• edzésmódszer, 
• futás, 
• futó indiánok 

Tweet

Él Mexikó területén egy indián törzs, akik számra az ultramaratoni futás a kezdetek óta a mindennapok része. 150 kilométeren keresztül futva üldözni egy vadat, naponta teljesíteni a maratoni távot - ez a tarahumarák számára semmi nehézséget nem jelent. Magukat „Raramuri"-nak, azaz gyorslábúaknak nevezik. Hitük szerint minél gyorsabban és minél messzebbre fut valaki, annál közelebb kerül Istenhez..

Jelenleg körülbelül 50.000-60.000 tarahumara indián él Mexikó északnyugati részén. A tarahumarák az uto-azték indiánok leszármazottai, szoros rokonságban vannak az apacsokkal. A tarahumarák hegyekkel és mély kanyonokkal teletűzdelt, kemény terepen élnek, kis, elszigetelt csoportokban. Félnomád életmódot folytatnak, az év egy részében barlangokban laknak. Ezen a területen az autóval vagy lovakkal való közlekedés gyakorlatilag lehetetlen. így a helyváltoztatás legpraktikusabb és egyben leggyorsabb módja a gyaloglás - azaz a tarahumarák esetében a futás.

A tarahumarák gyakran napi 50-80 mérföldet is lefutnak, egészen gyors tempóban. Az ő futóképességük alapja az állóképesség és nem a sebesség. Ahhoz, hogy képesek legyenek olyan vadakat elejteni, mint a szarvas, pulyka vagy a nyúl, a tarahumarák a hosszan tartó üldözést fejlesztették ki, mint vadászmódszert. Egyszerűen addig futnak folyamatosan az állat után, amíg az összeesik a kimerültségtől, és ekkor ejtik el. Egyes szakértők a régi spártaiakhoz hasonlítják a tarahumarákat magas szintű fizikai kondíciójuk tekintetében. De vajon mi az alapja ennek a fantasztikus kondíciónak?



Az eddigi kutatások szerint nem genetikai, sokkal inkább környezeti és kulturális okai vannak a tarahumarák képességeinek, melyet kiegészít a megfelelő táplálkozás pozitív hatása is A tarahumarák többnyire összetett szénhidrátokat fogyasztanak (80%), és sokkal kevesebb fehérjét (10%) vagy zsírt (10%). Az étrend alapja a kukorica, de esznek sok tököt, babot és chilit is. A leggyakrabban fogyasztott ételük a pinole, a megpörkölt kukoricából darált liszt. A futó indiánok ritkán esznek húst, az állatokat főleg a trágyázás miatt tartják. Amikor mégis kerül hús az asztalra, akkor jellemzően kecskét, csirkét vagy halat esznek.

A tarahumarák életében a futásnak nagy a kulturális jelentősége. A futó indiánok nem végeznek futóedzéseket, épp ellenkezőleg: futás előtt általában dohányoznak és isznak is. A legjobb futóknak nagy elismerés jár. A tarahumarák két legfontosabb futóversenye a rarajipari és a dowerami, az előzőben csak férfiak, az utóbbiban csak nők vehetnek részt.



A férfi versenyen általában két szomszédos falu 3-10 fős csapata mérkőzik meg egymással. A futás kemény, szintes terepen történik. Az útvonalat kövekkel és botokkal, néhol a fák törzsébe faragott keresztekkel jelölik ki. A versenyzők futás közben egy fából készült, baseball alakú labdát rugdosnak maguk előtt. A versenyen teljesített táv akár 150 mérföld is lehet. A győztesnek nagy tisztelet jár, és a csapatokra sokan fogadnak is, ezért a versenyzők minden eszközt igénybe vesznek a nyerés érdekében: a versenyzők a verseny előtti napokban elkerülik a nőket; a falu varázslójával rontást küldetnek az ellenfélre; erőt adó főzetet isznak futás előtti éjszaka, és egy speciális dohánykeveréket füstölnek, melyben egy különös összetevő, a denevérvér hivatott segíteni a gyors futást és elüldözni a másik csapat ártó szellemeit. A futók nagyon babonásak, fáradtság, kimerültség miatt sosem adják fel a versenyt, de babonás félelemből néha megteszik.

A nők versenyének kisebb a társadalmi jelentősége, ezért ott nincs is akkora versengés, mint a férfiaknál. A nők egyébként tradicionális hosszú szoknyáikban futnak és általában nem labdát vezetnek, hanem karikákat dobálnak futás közben. Mind a férfi, mind a női versenyeket nagy érdeklődés övezi, a falvak lakói végignézik az eseményt és ételt visznek a futóknak.

A tarahumarák az ultrafutás világában először 1992-ben jelentek meg, amikor rajthoz álltak a Leadville 100-mérföldes versenyen Coloradoban. Az indiánokat akkor egy vadon kutatással foglalkozó alapítvány (Wilderness Research Expeditions) képviselője vitte el a versenyre. Abban az évben egyik tarahumara sem ért célba, mert nem ismerték a pályát és a versenyzési szokásokat. Nem vettek el például a frissítőállomásokról semmilyen ételt, mert az ő kultúrájukban csak akkor illik ételt elvenni, ha azzal valaki személyesen megkínálja őket. A következő évben már kaptak egy kis eligazítást a szabályokról és előre megmutatták nekik az útvonalat is. Ebben az évben a versenyen az első, a második és az ötödik helyen is tarahumara futó végzett. A győztes indián futó 55 éves volt.

Futáshoz a tarahumarák egyszerű, maguk által készített sarut („huarache") viselnek, melynek talpát régi gumiabroncsból vágják ki, és kenderrostokkal kötözik a lábukra. Ez persze egyből felveti a kérdést, hogy lehet, hogy ekkora távokat futva nem sérülnek meg egy ennyire primitív lábbelit használva? A válasz többek között a sajátos futóstílusban rejlik. A futó indiánok ugyanis a lábuk első részén fognak talajt, és nagyon gyorsan el is rugaszkodnak újra a talajtól.



A tarahumarák életéről szól ez a videó, az elején egy kis futás is látható:

A tarahumara futóstílus gyakorlásáról pedig itt találtam egy videót.

Forrás: http://www.lehigh.edu/; http://www.richmond.com/health-fitness/1608; http://www.indigenouspeople.net/; http://www.mexonline.com/raramuri.htm
http://en.wikipedia.org/wiki/Tarahumara
Képek: http://www.canyonsworldwide.com/; http://sunshinelobby.myphotoalbum.com